Versek, szövegek a VERSMARATONRA
Előzetes olvasgatásra ajánlott versek listája
Pécsi versek:
11 vers (Babits, Csorba, Pákolitz stb.) - ITT - lentebb!
Bertók László versei: Átfúj rajtam a szél; Az idegenvezető levele; Mondjuk, mikor a mohácsi csata; Talán választott városom; A hely színei, ahol él
(Forrás: A város neve c. kötet. Fénymásolat igényelhető.)
Svéd gyermekversek:
lelőhelye: http://pici.web.elte.hu/gyerekv.htm
Ingrid Sjöstrand: Láttad már? ; Gyereknek lenni azért rossz…; Anyuban azt nem bírom; A felnőttek furcsák néha;
Siv Widerberg: Cilla és én; Barátság; Lecke; Jó, ha nővére van az embernek…; Mónáéknál; Sóderparti
Lackfi János versei:
Az Interneten elérhető versek (www.lackfi-janos.hu):
Elképzelhető c. kötetből: Bűvésznek lenni; Jogos önvédelem; A helyhezkötésről Georges Perrosnak; Létige; Öt pár; Júlia
Hőveszteség c. kötetből: Elektromos; Magam; Érés; Vágy türelemre; Skoda-dal; Befejezetlen alma
Új versek c. kötetből: Három plázaetűd (1. és 2.); Egy mondat; Korong; Örök
Kapjátok el Tüdő Gyuszit! Hamvak; Idősek; Hosszú vonat; A túl tökéletes lányok
Apám kakasa c. kötetből: Apám kakasa (hozzá: Vörös István: A kidobott TV), Kölyök, Parabola (hozzá: Vörös István: Cserebere)
Honlapon nem hozzáférhető, kötetekből olvasandó versek:
(Fénymásolat igényelhető):
Elképzelhető c. kötet: Egyszemélyes elégia, Illan el, Mit mond a költő
Hőveszteség c. kötet: Gubóban, Dokiroki, Szintek, Égig ér fel, Belső emigráns, A költő
+ érdemes megnézni a Penge című műsort (műsorvezetők: Lackfi J., Lovasi A.) a DunaTV-n április 4-én 21.50-kor
A 30y dalszövegek közül (random sorrendben)
Ül és vár, Pécsi tánctanár, Bogozd ki, Rajzszöggel középre, Felhő, Bájtos mosolyú lány,
Biztos hogy hős a srác, Sötét van, Semmi szédítő magasság, Haldal, Szenes
Természetesen ennél sokkal több szöveget is olvashattok, ezek megtalálhatók:
pl. a http://30y.egyuttes.info/dalszovegek honlapon
11 pécsi vers:
Babits Mihály: Utca, estefelé
Már esteledik; a tereket autók
nyilallva szeldesik lánggal a tejszerű
szürkeségben; egy bérkocsis hajókáz
ostorát nyújtva mint árbocot; tűz-sebek
gyúlnak mint búvárlámpák a víz alatt;
kis nők surrannak, tarka halacskák, sietős
lengéssel, mintha nem is lábakon mennének.
Az ilyen esték az emlék estéi! Bágyadt
csilingeléssel mint báránykák vagy késett
villamosok hívják és vonják a régi
esték hosszú uszályát és nyáját. Ki látta
pécsi után a kis Babits Misit, sötétedő
pécsi utcán, nagy rajztáblával, öt után,
mert énekóra is volt? Szegény kisfiú
- legkisebb az osztályban - ment szédülve haza
fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyújtó
botját, s még fülében az énekóra
foszlányai: "Este van már, késő
este - Pásztortüzek égnek messze" - Óh
dalrongyok, kik mint esteli bogarak búgva és
donogva ütődtök a lélek falaihoz! Mennyi
este és mennyi bogár, a Tibullus latin
pilléitől, melyek bácskai szerelmes
alkonyaimon az óriás rózsakert
illatában kábultak, háborús
esték száz titkos és babonás
dongásáig, mikor kedves életek felé
halál riadt a plakátokról - emlékeztek?
Óh mennyi este és esteli bogár! S már lelkünk
olyan mint régen tisztított ívlámpa az évek
zajos körutján: körüle dróthálóban
ezer döglött dongó és hullott pille szennyes
maradványai ködlenek és gáncsolják a fényt.
Egyszer tűzbe kellene dobni mind!
Levenni a dróthálót és szabadon és tisztán
tárni ki fényünket
az új estek új pillangói elé!
Weöres Sándor: Álom a régi Pécsről
Vigyem-e a függő lámpa
Könny-csipkéit, dér-pihéit
A fény és drót doktorához?
Átlátszó kőszálait
és kiszáradt tengerpartját?
Egyre szűkebb sikátorban
Nem találok fuvarost.
A cseléd-nők lógaszkodnak
hálón, hosszabb álmukért
kapnak némi órabért.
Fenn az idő tűhegyén
Kirakó-játék a Tettye,
Lenn behorpad a Puturluk.
Zegzugok körül a város
Félig-nyitott kőgallérja
Itt forgószél közepén
trónol Haviboldogasszony
-hanyatt fordult szamara
négy patát az égre vet –
köröttük a szikla-gallér
a kormos eklézsiára
őszintén, csatorna nélkül
bőven gyűjt esővizet.
Nincs híd. Csak a zuhatag.
Példázatként, vagy csalétkül,
deszka-palló a víz mellett;
de igazi rokonok
egymás keblére borulva
szárny nélkül is átrepülnek,
s képzelt betegek nyelik
a török korból maradt
vörösréz félholdakat.
Törpe–kucsmám eltemet,
patkány-prémem elsirat,
de szél - borzolta magasban
őrzi szőlleit Makár,
egy-ujjal tanít Jakab
a tóban, hol mossa lábát,
énekelni pontyokat;
errébb Málom mezeje
ül a vasúti sorompón,
megáll a sörház előtt
s gondolkodva hazatér.
Mokka-torta kerekén
bankban, kristály palotában
elefántok kórusa,
áhítatos kehely-csengés;
hol a ház-sor lelapul
ott úszkál a kovácsműhely
múlt századok bíborában,
sötét csücskei között
vén és ifjú ördögök
muzsikálnak gyászruhában;
s a borotválatlan út
ahol szűzek orgonálnak
s a házmester buboréka
fölvet egy-két üstököst:
itt a kávé-torta széle,
tovább tán a lila semmi,
tán ösvény a gyümölcsösben,
szétszórt kutyaugatás,
éjben elvesző vonat.
Tisztító-szerek közül
a söntésből süt a nap,
ott olvasható a naptár,
a csótányok függőkertje,
pettyes gazdaság, beléje
zápor-mosta haj merül.
Hát a korsót is vigyem?
minden forrást és villámot?
az istálló kürtjeit
éppen mikor áldást fújnak
telt tőgy és sírmécs között?
Nem hallgatok íly tanácsra,
mit ezüstpapír köhög
kátrány-tócsából a vak
berekesztett ablakokba.
Inkább fölgyújtom kabátom
Fényes pillantásait,
millió kis lepke-csápját:
lássalak, te árny-lepett,
aki hálódat veted
gyermeksírás-méhkasokra,
és az óváros fölött
a jövendőt elkötöd,
rongyos múltat vetsz alája
- egy lámpára éhezem.
te, oltotta, mindahányra-
Bánod? itt viszem a gemmát!
Hadd jőjjön szemközt vele
a vállával elfutó
mell nyitott kerámiája.
Weöres Sándor: Az erkély
Valaki ül magasban s nézi
az ítélet elfoszló képeit:
felhő-kúp a hegyet idézi,
ablak-sor a menny fényeit:
mind nyújtózik valami másért
s már postát küld a pusztulásért.
Erkély lebeg mint léghajó
ég-föld szabdalt ürében:
tűzfalak, háztetők szögében
zöld-barna domb, kék usztató,
s éjjel csatok-gombok ragyognak
testén az égi állatoknak.
Levegő alján, óriási pók,
magasból függ a székesegyház,
négy tornyán izzó fém-gumók,
a láthatatlan kötélzet-váz
ott kapcsolódik, s tört sovány
kőszobrok ülnek homlokán.
Valaki mozdul, az erkélyen
körötte virág, kő-kalit,
pamut-fonál fut a kezében,
sok kis emléket gombolyit
a kéménynek zsúfolt terébe,
felhő-rovátkás messzeségbe:
„Te karmazsin, a mennybolt ereszén
drótok mögé bukó repedt tál,
idegenül, mondd, mért fogadtál,
hisz jöttödnek örültem én
míg ajtóm szinte feléd lépett
vele én nyiltam volna néked
s a sok virág apró cserében
mely a kékségnek integet,
én voltam, tarka udvarnépem
feléd száguldott, mint tied…”
Kondulnak a harangok sorba:
„Ő nem gondolta, nem gondolta.”
Felkacag lentről a piac:
göröngyösen kent vegyeslekvár,
sivít a síp s a kismalac,
a sorompón túl rengeteg sár,
mögötte lomb- és kő-sorok:
ott már a temető suhog.
A halottak mint nagy babák
vermükben szúnynak láthatatlan,
nem forognak a forgatagban,
belőlük nyílik a virág
mely az erkélyre pírját ejti
a hogy honnan fakadt, elfelejti.
Magas az erkély, rajta állva
a lenti nép mind föld pora,
de aki a határon túlra látna,
itt nincs és nem lehet soha;
mert ha van: nem fönn-lebegőben,
már érkezéskor eltűnőben.
Csorba Győző: Az üregi erdőben
A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes.
A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza,
rigófütty, s nem tudom még, miféle száz madárszó.
Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem,
a bokrok kusza rácsán halommá gyűlt avar-lomb
riasztva zörren olykor.
Szelíd, rég ismerős táj,
szeretném versbefogni dícséreted, de mintha
rokon-seregbe téved sok év után a vándor,
s az emlékes szemekből felé-leselkedőket
nem tudja megnevezni, csak nézi őket, én is
gyerekkorom kísérő pajtásait köszöntöm,
fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már,
hogyan szólítsalak meg.
Kabátom földre dobtam,
de melléfekszem inkább, csiklandja fű a bőröm,
ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon.
A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes,
a Daindolok gerince s a lágy-ölű Jakabhegy
kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok,
s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan
rohannak át a felhők nyugat felől keletre.
Csorba Győző: Flóra-pihenő
Beroskadt itt a táj, mint szépruhás halott
melle, kit tébolyult szerelem sírba tenni
nem enged és akit csak lassú és konok
harccal tud a halál végső birtokba venni. -
Beroskadt itt a táj - még néhol láthatod
a pusztulás nyomát: pár üszkös folt, más semmi,
beroskadt itt a táj, de, ó, ki gondol erre már?
Fénylő kincstárakat hord mindenütt a láthatár.
Sziklán ülök. Közel szállong az ősz, de még
zöld a levél. A gyász piros-sárgája rejtve
lappang a szín alatt, erőtlen kürt-jelét
figyelve az okos szeleknek, majd amelyre
kitörhet boldogan: az élő szégyenét,
díszét és szégyenét fájlalva, ünnepelve, -
díszét és szégyenét, mert romlás, mert romolni kell,
díszét és szégyenét, mert jobb élő elől megy el.
Alant a völgy-lapályt szőlőtáblák fedik,
a kéklő négyszögek, mint ódon csataképen
a fölvonult hadak, melyeknek rendjeit
harc nem kavarta még. Idébb, a hegy tövében
csak tűnő s villanó részecskék sejtetik
a tárgyakat, mivel a hegy-falat merészen
benőtte a bozót, s miként a szél, az ágbogak
szemem előtt szelíd mozgással úsznak, inganak.
Balról a nyúlt Mecsek mint állat-óriás,
mely békén elfeküdt, s hasához hagyja bújni
jóltáplált kölykeit, a dombokat. Csigás
bundájuk ujjaim begyén érzem simulni
vagy arcom ráncain mint lágy cirógatást. -
Kölyök-szag: rossz vagyok, jó volna megjavulni:
a felnőtt tévelyeg: szülő-anyját, testvéreit
elhagyja, gyűjtöget, fogat meg körmöt élesít.
A völgyön túl a táj lankásan nő az ég
kékjére. Hengeres torony, simán kanyargó
fehér út, - még odébb házak seregletét
takarják dundi fák. A száz irányba tartó
tekintet meg-megáll, mélázik szerteszét,
kívül nyugodt a kép, bennem forgó-kavargó. -
Lehunyhatnám szemem: már semmit nem segítene:
húsunkban zengedez tovább az elnémult zene.
Sziklán ülök. Nehéz a dús légáradat,
nehéz, alig bírom: mégis feszít, emelget;
a lombok és füvek illata-íze rátapadt,
amint a táj fölött hullámzott és kerengett.
Nemcsak tüdőm zihál, egész testemre átragad
a jámbor kapzsiság: mindent magamba nyeljek:
völgyet, hegyet, fehér utat, nyugalmat és derűt,
e roppant omlatag bájt és pehely-könnyű erőt.
Mindent magamba! csak mindent magamba, ó,
helyettük is, kik ott az ártatlan lapályos
s az alkony-táji nap fényében szunnyadó
szőlők és fák alatt a kőzet-éj halálos
országában gyűrött inakkal és fakó
szemmel feküsznek a pár-ölnyi ég alá most,
s néznének szerteszét, dagasztanák a mellüket,
de sűrű por kering, kínok között lélegzenek. -
Sziklán ülök. Zajos beszéd és lány-kacaj
szállal a Pihenő tetejéről a völgyre.
E kisded őrtorony nevettető bástyáival
készül türelmesen a minden-éji pörre,
melyet halálra ví dühödt és zajtalan
hadaival a völgy s az erdő, s ő, a törpe
próbálja védeni haragjuk ellen rábízott
táját, s hiába: ősz felé zilált lesz és nyúzott. -
Szél jő a hegy mögül, megrebbenek, megyek.
A lombok támadó fortélyaik beszélik.
Sietnem kell. Ha itt szorulnék, senkinek
nem volna gondja rám. Lesem fürkészve mégis:
a Pihenő fehér terméskövei véresek,
sehol a lány-kacaj, szörnyeteg óra érik.
Az út végén az éj torlaszait építi már,
a kavicsokból is iszonyat rí és borzadály
Csorba Győző: Nehezen s gazdagon
Mihelyt egy házfal ledől
énbennem tüstént feláll
mihelyt egy utca leomlik
énbennem újra kinő
Menetben hosszú sorokban
vonulnak vonul a volt
város a változott létbe
belém és épül föl ott
Nehezen s gazdagon élek
egyszerre kívül belül
Jó annak ki korán elment
s annak ki nemrég van itt
hordozza vagy csak a régit
vagy csak az egész mait
Jobb annak aki ha indul
járhat a kedve szerint
egyszerre többszörös útnak
járhatja meg köveit
sokszoros zsákmányt szerezve
tud hazatérni megint
fáradtan lábaremegve
fáradtan de boldogan.
Pákolitz István: Széchenyi tér
A Tér a Tanácsháza ablakából:
akár a hangyaboly; nyüzsögve lót-fut,
furakodik, vagy únottan téblábol
az ember ember hátán; mint tojótyúk
fireg-forog, ki másikat előzne
a pont nekimegy; a megafon recsegve
zendít az ismert Strauss-keringőre,
utána fox jön pattogó ütemben;
csepp szünet nélkül, forrásként bugyogva
folyik a térre a sok keskeny utca;
az autóbusz szinte már lerogyva
fékez, pohos bogárként mászik; futva
osonnak el a gyík-futású taxik;
izzad a török-templom kupolája,
a Nádor ablakában Bak-sör habzik;
a kirakatok mi mindent kínálnak!
- hogy illenék rám az a csinos nyári
öltöny! – s a cipő az aszfaltra lépne;
a barokk-Szentháromság figurái
hunyorognak a nyáreleji fényben;
gatyásgalambok tarka karneválja
suhan a rőt-fényes tetők felett;
néhány barátkozóbb leszáll, egy lányka
morzsolgat nekik puhakenyeret.
Kiss Dénes: Pécsi altatódal
A Mecsek mint öreg medve
szendereg csak elheverve
Bundája a várost védi
Elnyújtózik napkeletre
Nagy bozontja moccanatlan
De horpaszán él a város
Mélyeiben el-elmordul
bár csak ritkán olyan álmos
Jaj lenne ha felébredne
Szelek tépnék házak falát
s még a nyár is dideregne
véghetetlen napokon át
Aludj Mecsek öreg medve
szunnyadj miként szénerekben
korok idők lüktetések
kővévakult csillagfények
Szenderegj csak mint öledben
szunnyadoznak éji utcák
s édes álmaik alusszák
kisgyerekek pipitérek
Aludj Mecsek aludj medve!
András Endre: Pécsi képeslap
Lásd, ma a város a színek, a fények esti zenéje:
tornyokon és a tetők vonalán szép
csipke terül szét: füst szövedéke.
Rózsaszín alkonyi pára szökik föl
messze a völgyből, ahol gomolyogva
árad a hűs levegő.-
Halk nesz ezüstje szitál. A hegyen már
gyuladozik libasorban, - ébredező bogarakként –
zöld-tüzü lámpafüzér.
- Már csak a képzelet őrzi: előbb még
biztos erő, diadalmas ígéret
volt a Mecsek, karoló kör-ívével,
mint ki dacolna, ha volna, ki ellen;
óvni a bajtól a várost.
Már csak képzelet őrzi. – Időtlen
ritmusok árama lüktet a néma kövekben,
a tárgyak is élnek
s az éj vize lágy lebegéssel
terveket, álmokat altat.-
Pákolitz István: Nyugtalan
A Zsolnay-kút négy ökörszája
Vizet csurgat a kánikulába
Az ökörfej csak stilizált módi
De a hőség korszerű-valódi
A tűsarok enerváltan-gyenge
Stigmát nyom a lekvár- bitumenbe
Az olvadó lovas-bronzszobornál
Szédeleg a napszúrásos polgár
Türkiz-vizen csöpp vitorla képe
Fájdalomként vibrál a hőségben
Zakó nélkül is épp elég volna
Kibírni a láva-ömlő lomha
ájulást
e robbanni-kész katlan-
fortyogású tüzes zuhatagban
Piros csóvák hullnak a harangból
A galambraj kóvályogva landol
Bombázó raj is lehetne éppen –
S máris szívem közepébe fröccsen
Ember madár szobor ház a dzsámi
Faldarabként hullanak országnyi
Nagyvárosok
roppant láva-tóba
tántorog Ázsia Európa
A galambszárny-mozdulat is arra
Jó csupán hogy nyugtom fölkavarja
S minden ami másképp is lehetne
Iszonyatot vetít a szemembe
Míg a Zsolnay-kút ökörszája
Békét csorgat a kánikulába
(Forrás: Pécs – Költők a városról, Pécs, 1975. )
Csorba Győző: Séta és meditáció
A kényes őszi nap mindenhová elér.
Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.
Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos
forrás iparkodik lábánál, hangja sincs.
A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan
hittel építi házát, erődíti és béleli.
Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan.
Ifjúkoromban váltig undorodtam:
kaloda-város, börtön-város, sivatag-város.
Nagyon sajnáltam magam érte.
Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken.
A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei
házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a
gyakorlótér roppant gyep-négyszöge.
A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti,
az is benne van, ami nincs,
az is benne van, ami van:
most a hűnél hűbbnek kell lennie.
Nagy kerekes-hidak, piaci bódék,
konflisok a Széchenyi téren,
árkok, eperfák, öreg temető,
fatelep, tehéncsorda, búzaföld,
kanyargós ródlipálya-lejtők,
madarak- és fák-napja, régi Tettye,
kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért
siránkozó kölykök, vaskos beszédű,
kopott lányok...
Bennem van minden, ami nincs,
s bennem van minden, ami van.
Ó bűvölő város, sokarcú,
ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.
Nyugalmak, zajok fészke,
kőszürke és levélzöld,
hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő,
tegnapelőtti és holnaputáni,
makacs munkás, kéjjel lustálkodó,
öl-puha, aszkéta-rideg,
aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető:
ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.
Nekem: A VÁROS mindörökre.
Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.
Az ősz kirakta foltjait a tájra.
Ölében viszi a Mecsek a télbe
embereid és házaid.
Hírek archívum »