Versszövegek az Állatok világnapjához kapcsolódó rajzpályázathoz
Weöres Sándor: Dongó
Szedek itt, szedek ott
füvön ingó harmatot.
Érzem sütni a napot,
minden harmat elfogyott.
Szedek ott, szedek itt
virágmézet, tavaszit.
Már a méhek jártak itt,
üres bimbó beborít.
Zum-zum-zum-, zöm-zöm-zöm,
tátogat a bödönöm.
Mégis legyen örömöm,
füled telizümmögöm.
Kányádi Sándor: Szitakötő tánca
Zurrogó-zirregő
szitakötő tánca
csipkét ver a csengve
csobogó forrásra.
Zirren kéken, zölden,
sásról sásra táncol,
úgy veri a csipkét
önnön árnyékából.
Reggeltől napestig
egyvégtében járja,
de csak alkonyatkor
látszik a munkája.
Akkor aztán pitypang,
káka, békalencse
s a csobogó forrás
minden egy szem kincse.
Szitakötő szőtte
csipke alatt csillog,
s alábújik inni
az esthajnalcsillag.
Kányádi Sándor : Nyári zápor
Virágon lepke,
tarka pillangó,
körüle zümmög,
donog a dongó.
Fû, virág, minden
áll mozdulatlan.
Izzad a lepke,
olyan meleg van.
“Borul, beborul,
Vigyázz, pillangó!
Bújjunk, bújjunk el” –
dongja a dongó.
Felhõ az égen,
borul a napra.
Megáll a lepke
egy pillanatra.
Libbenne szárnya,
jaj, de már késõ.
Dördül az ég, és
zuhog az esõ.
Zuhog a zápor
ázik a lepke.
Szorítja szárnyát
nagy dideregve.
Aztán a felhõ
ahogyan támadt,
fordít a tájnak
hirtelen hátat.
Kisüt a nap, és
a kis pillangó
szárítja szárnyát,
s donog a dongó.
József Attila: Hangya
A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.
Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is.
Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
de jobb, ha már indulunk haza,
erősen beborult -
A bábok között elaludt egy hangya
és - hopp - egy csöpp már a kezemre hullt.
Szabó Lőrinc: A légy
Az ablaknál volt Lóci, nézte,
hogy mászkál egy légy föl s alá :
szerette volna agyonütni,
de lelke nem vitte rá.
Én olvastam, Lóci feszengett,
a légy dúdolta énekét.
- Mondd, apu, - szólt a gyerek végre, -
nem zavar téged ez a légy?
-Nem engem,-mondtam.Lóci elment
s egy ceruzával visszajött
és sóváran nézett a légyre,
mely az üvegen zümmögött.
Sóváran és dühösen nézte,
mint veszett zsákmányt a vadász :
szörnyen bántotta, hogy felébredt
szívében sajnálkozás.
És szólt:- Itt nem lehet olvasni !-
- Megdögölesszem ?- szólt megint.
- Dögöleszd meg !- mondtam keményen,
s néztem, a gyerek, hogy legyint
egyet - kettőt a ceruzával -
És már nem zümmögött a légy,
és Lóci élvezte a hőstettet
s a bűntelenség
örömét.
Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda
Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.
Szabó Lőrinc: Mézpergetés
Mézet pergettünk. Lágyan suhogott
a centrifuga; nehéz illatok
ülték meg a levegőt, az egész
konyha, tornác csupa szag, csupa méz;
a nagy tartályban négy-négy fölözött
keret keringett dróthálók között,
s mikor vadúl meghajtottam a gép
szíjáttételes fogaskerekét,
a bádogra mint édes jégeső
zuhogott a vízszintes méz-eső.
Most is hallom a kopogó zenét,
látom, őrzöm a nap igézetét,
az üvegeket, telő bödönöket,
a sárga nyarat, és látlak tégedet,
bátyám, ahogy nevetve nógatod
öcséidet, jó gazda, és ahogy
a csorgó mézből, halott, régi pap,
kiemelsz egy-egy torkos darazsat.
Szabó Lőrinc : Vizipók
Rigós erdőben bujdosó nap,
napos fák közt arany rigók,
jó volna lenni csavargónak,
mint ott az a kis vízipók,
a vízipók a tó vizén -
jó volna futni könnyedén:
nyurga lábakkal futni, futni,
s mindig mindenütt célba jutni.
Szabó Lőrinc: A Nagyerdőn
A Nagyerdőn, hol most a klinikák,
a rejtekeim álltak, dús akác-
cserjék, irtások utóda: oda
húzódtam. Rút, kopasz táj volt, csupa
tönk s tövis, napvert s úttalan; de ha
átvergődtem vállmagas sűrüjén,
homoktisztás várt bent, a közepén,
meg egy belűlről lugassá nyesett,
terebély bokor: zöld árnyként esett
át lombján a fény. Ott, félmeztelen,
sokszor hevertem, könyvön, verseken,
jövőn tünődve, őserdőn, bolond
istennőkön, elnézve, hogy bolyong
lábam ujján a hangya, s hogy lebeg,
agancsával égnek, a tölgyesebb
erdőrész felé a szarvasbogár -
s nem szűntem örvendezni magamon,
hogy ami tetszik, azzá változom.
Szabó Lőrinc: A rét meghal
Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.
Bizsereg a nap arany illata.
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.
Valami épít, észre se veszed.
Ásitasz, nyujtózol, unatkozol.
Ég s föld lassan mégis megostromol.
Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz.
Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
Aztán szétnézel: az ismert világ!
S húnyt szemed már az eget zárja rád.
Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak.
Szálló lepke rajzol új hangokat.
Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.
Egész testedet felhő emeli.
Egy dallam visz, de keresztezi száz.
Benne zümmög a tegnapi darázs!...
Emléked van, s nem sejti maga sem.
A rét meghal. - De te tudod, milyen!
Szabó Lőrinc: Tavak világa
Kilencszáztíz. Új lakás. Vargakert.
Pestre, Pestről arról jött, arra ment
minden reggel-este a gyorsvonat.
Lent pedig a nagy slak-töltés alatt
gödrök voltak, meggyűltek, vízi fű,
zsombék nőtt bennük, káka, gyönyörű
sás, hínár, egy-egy sárga liliom.
Odajártam. Tűnődtem a pókokon,
ahogy futtukban nyíló pontokat
rezzentettek szét a vizen; hanyatt
evezett a vízi poloska; volt
ebihal, kagyló; fogtam hím csibort,
nagy ezüsthasút, zöldes-feketét,
s csíkbogarat, az szegélyes. Az ég
kék volt a vizen, s lejjebb, pár arasz
mélységben, a síma, napsugaras
homok sárgállt - és én órákon át
néztem: de szép ez a búvár-világ
Hírek archívum »